Arany Jánosról

„…tollat fogni, vagy ekét...”

Az Arany család társadalmi hovatartozásának kérdése érdekes metszete a 17–19. század magyar történelmének. Hogy mikor költöztek át a Kraszna vármegyei Nagyfaluról Nagyszalontára, nem tudhatni. Az utóbbi mezővárost, Arany János szülőhelyét Bocskai István háromszáz hajdúja telepítette újra, akik kollektív nemességet, „hajdúszabadságot” is élveztek, s ebben Bethlen Gábor megerősítette őket. Aranyék a Bethlen-féle összeírásban még nem szerepeltek, de a 18. században már Szalonta háromszáz régi családjának oldalán keresték igazukat, amikor Mária Terézia 1745-ben herceg Esterházy Antalnak adományozta a hajdúvárosokat. Utóbb a család külön is pereskedett nemessége elismertetéséért (1778 és 1814 között különböző jogi fórumokon négyszer is bizonyították igazukat) – az eredmény azonban azonos lett: az erdélyi fejedelmek adta nemesleveleket, lett légyen aláírójuk Bocskai, Bethlen vagy valamelyik Rákóczi, nem erősítették meg. (A nemesség kérdését végül fia, Arany László tisztázta; dokumentumait – a címert, a nemeslevelet – 1889-ben, tehát a költő halála után publikálta.)

Arany nem túlzott, amikor apját „értelmes, írástudó parasztember”-nek, önmagát pedig (Petőfinek bemutatva) „népi sarjadék”-nak nevezte: a „kevés föld” 10000 négyszögölet jelentett, a sárból tapasztott falú, nádtetős „kis ház” a megszépítő szeretettel együtt is csupán „kis bogárhátú viskó” volt. A szegénység áldozatait is megszedte a családban. Nemzedékkel idősebb Sára nővérét (1792–1853) leszámítva, egyedül a majdani költő érte meg a felnőttkort: hét fiú és egy leánygyermek halt meg a földes padlójú, egyetlen szobában, néhány napos és 8 éves kora között. Hogy a koraérett, amúgy pedig vézna, paraszti munkára alkalmatlan Arany János ebből az életformából kiemelkedhessen, tanítónak vagy papnak kellett tanulnia. Bibliás, zsoltáréneklő családban nőtt fel; olvashatta a korábbi évszázadok ponyvakiadású népkönyveit, históriáit; ráadásul híres mesélőnek tartott apja megismertethette a szalontai hajdúhagyomány mondáival. Otthon tanulta a betűvetést, az olvasást, sőt a latin nyelv alapelemeit is. A helyi iskolázás éveibe (1823–1831) belefértek már a klasszikusok – Ovidius, Horatius, Vergilius – , magyar fordításaik – Miltonból, Tassóból –, meg az első versírási kísérletek („...híres kis poéta voltam...”), de még kívülrekedt az újabb magyar irodalom, Csokonait véve csak ki. 1831 tavaszán „praeceptor”-ságért, azaz segédtanítói állásért folyamodott, „mert szüleim, akik nyolc esztendők elfolyása alatt gondosan taníttatni igyekeztek, elöregedvén és elszegényedvén, különösen édesatyám megvilágtalanodván, a további taníttatást nem teljesíthetik.” Tanított és tanult, az olvasásra az éjszakai órákat szánva. (Ekkortól számítható szemének romlása, szerzett rövidlátása.)

A gondok 1833-ban a debreceni kollégiumba is elkísérték: 1834/35-ben ismét segédtanítói állást kellett vállalnia, ezúttal Kisújszálláson, hogy tanulása költségeit biztosítani tudja. Ott iskolaigazgatója, „rektora” Török Pál volt, aki könyvtárát is megnyitotta előtte. (1882-ben, már a református egyház pesti szuperintendenseként, ő temette a költőt.) Ekkor már a kortárs magyar irodalmat ízlelgette, németül és franciául kezdett tanulni. A második debreceni tanév, az 1835/36-os, a romantikus művészpályák vonzásának esztendeje: Ferenczy István közismert Csokonai-képmása a szobrászat, a debreceni rézmetsző diákok ügyessége a rajzművészet felé irányította figyelmét. (A Bolond Istók II. énekében vallott erről.) A kottaolvasás, hangszeren játszás, énektudás pedig a kollégium képzési céljai közé tartozott, hiszen lelkésznek, tanítónak egyaránt értenie kellett hozzá. A nagy kísértésnek a színészet bizonyult: 1836 februárjában a Debrecenben játszó társulathoz szegődött, két hónap alatt 19 epizódszerepet játszott el, és követte is az útra kelő együttest. Nagykároly, Szatmár, Máramarossziget voltak játszóhelyeik. A nyomorgás újabb formája, a művészi tervek megvalósulatlansága, a szülei iránt érzett lelkifurdalás (anyját álmában halva látta) a „tékozló fiú” önvádját ébresztették fel benne, és (1836 júliusában) hazatérésre késztették. (Lásd erre szintén a Bolond Istók II. énekének költői önéletrajzát, illetve a Vándorcipó c. verset!)

Szalontán ugyan görbe szemmel néztek a kollégiumot elhagyó, volt „komédiás”-ra, 1836 őszére mégis sikerült állást kapnia: „corrector”, vagyis másodtanító lett, magyart és latint oktatott. Emellett rajzot is tanított és sikeres énekkart szervezett – ennyi maradt a társművészetek iránti érdeklődésből. Eddig írt verseiből szinte semmit nem ismerünk; valószínűleg megsemmisítette őket, éppúgy, mint drámakísérleteit.

„...lenni közönséges ember, mint más.”

Arany János 20 éves korára megtanulta, hogy a művész szellemi függetlenségét a hivatal adta anyagi biztonság garantálhatja csupán. Innen származik egyéniségének az a vonása, amelyet Babits Mihály így fogalmazott meg: „zseni a nyárspolgár álarcában” – azaz a hivatal pontos-gondos, sőt szinte bántóan precíz ellátásának követelménye önmagával szemben. (Nem véletlenül választotta utóbb álnévnek Gogol írnokhősét, Akakijevics Akakijt.) Ehhez járult a biztos jövedelemre törekvés, a félelem az újabb nélkülözésektől, a tönkrejutástól és a takarékosság, szinte a fösvénységig. Ugyancsak a Babits említette kettősségből vezethető le önértékelésének tartós és ismétlődő zavara, amikor a szürke hétköznapok hivatalnok-énjét, annak minden gondját-baját a művészi énre is kiterjesztette.

Az életiskola valóban kemény volt: 1836 nyarán eltemette édesanyját; az egész napját igénybe vevő tanítás mellett apjáról csak úgy gondoskodhatott, hogy nővére gondjaira bízta, lemondva cserébe leendő apai öröksége feléről. Emellett nevelősködött: Rozvány József kereskedő házában annak leányát, a később gyönyörű nővé serdülő Rozvány Erzsébetet tanította. Amikor 1839-ben házasodni készült, újabb nehéz elhatározás elé került. Mivel választottja, Ercsey Julianna, egy helybéli ügyvéd házasságon kívül született árvája volt, le kellett mondania a tanítói állásról, hogy gazdálkodnia is maradjon ideje családja javára. („Árva voltál, én szegény: / Nem volt messze olyan össze- / illő pár e földtekén” – jellemezte helyzetüket a megismerkedés 30 évfordulóján, Nőmhöz c. töredékében, 1869-ben.) Csak 1840 tavaszán lett Arany János „kis nótárius”, Nagyszalonta mezőváros másodjegyzője, akinek kétszobás szolgálati lakás is járt. Erre már lehetett családot alapítani: 1840. november 19-én kötöttek házasságot.

A 10000 lakosú hajdúváros tisztségviselőjének volt dolga elég. Ítélkezett a nem-nemesek pörös ügyeiben, kihallgatási jegyzőkönyveket írt, mérőpálcával járta a határt, és térképeket rajzolt a vitatott földekről, ló- és marhapasszusokat állított ki – miközben egyvégtében folyt a földesúr és a város pere. De ő vezette a református egyháztanács jegyzőkönyveit is. A „hallgati ember” – ahogyan a hivatalnok Aranyt városában nevezték – példásan látta el feladatát. Rendkívüli helyzetekben is, mint például az 1847. április 17-i nagy tűzvész alkalmából, amely a jegyzőházat megkímélte ugyan, de 2175 épületet hamvasztott el 12 óra leforgása alatt. Arany részt vett az oltásban, a mentésben, a segélyek országos felhívásában, majd elosztásában, felségfolyamodványt írt, miközben napi hivatali munkájához nélkülöznie kellett az elégett városi levéltár minden iratát. A jegyző személyének fontosságát hangsúlyozta első, nyomtatásban megjelent hírlapi cikkében is: Népnevelési ügyben, Társalkodó 1841. július 14. Az álnév, „Jeandor” („Jean d’Or”, azaz nevének tréfás francia tükörfordítása) később is előfordul, pl. a Petőfivel folytatott baráti levelezésben.

„Világot” is hivatalnokként látott először: 1843 nyarán, az Esterházy-pör kapcsán négy napot tölthetett Pesten, kettőt Pozsonyban, ugyancsak négyet Bécsben. Megszaporodott családjáról (Juliska lánya 1841-ben, László fia 1844-ben született) eredményesen gondoskodott, 1844-ben átvett apai örökségét és illetmény-földjét egy kis gyümölcsös és szőlő vásárlásával gyarapította. Baráti társaságát alkalmi, verses köszöntőiből tudjuk összeállítani: volt köztük néhány városi tisztségviselő, idetartozott továbbá a kántor, a német orvos, a fűszeres, az üveges, egy-két kereskedő (így az Őszikék-ben elsiratott, apja mellett dolgozó Rozvány András), s mindenekelőtt a hajdani debreceni diáktárs, az 1842 és 1844 közötti szalontai rektor: Szilágyi István.

„Hírlap is alig fordult meg kezemben” – írta utóbb Arany jegyzősége első éveiről. Szilágyi, aki sokfelé érdeklődő, pályázatokra írogató, igazi reformkori átlagértelmiségi volt, olvasásra és fordításra, azaz irodalmi műveltsége bővítésére ösztökélte Aranyt. Előbb személyes jelenlétével, utóbb (máramarosszigeti tanárként) levelezés útján. Nem csoda tehát, hogy Petőfinek bemutatkozó versében a „házi boldogság” mellett Szilágyit említette („az Iza partján ama hű barátot...”), mint addigi legértékesebb emberi kapcsolatát. Ő biztatta görög tragédiák fordítására is: Szophoklész Philoktetésze azonban töredék maradt; csak 1972-ben jelent meg nyomtatásban.

„...mintha üstökös csapna szűk lakomba...”

1845 nyarán a Bihar vármegyei tisztújítás erőszakos eseményei a hazai közvélemény egészét megmozgatták. Az irodalomba kétszeresen is belekerültek: Jókai A kőszívű ember fiaiba illesztette be. Arany erkölcsi érzékét pedig a történtek annyira felháborították, hogy megírta Az elveszett alkotmány c. komikus eposzát, kigúnyolva benne a nemesi politizálás egészét: a maradi Rák Bendét éppúgy, mint a szabadelvű Hamarfyt vagy a köztes helyzetű Ingadyt. Itt még nyoma sincs a kompozíciót mindenekfölött becsülő későbbi Aranynak: ez az élettapasztalatokat és irodalmi hatásokat (kezdő író módjára) sűrítő-zsúfoló mű terv nélkül, szinte magamagát írta – 1867-ben a kompozícióra, formatökélyre nagyon sokat adó, érett Arany már csak hümmögve vette föl összes művei közé. Az utókor véleménye – kivált az elmúlt hatvan-hetven évben – jobb róla, s Móricz Zsigmond nincs egyedül azzal a nézetével, hogy ez a tekintélyt nem ismerő, érdekeket nem tisztelő mű Arany János írói bátorságának, szellemi függetlenségének legszebb bizonyítéka. A falu jegyzője c. Eötvös-regény ismerete és A helység kalapácsa műfaji tanulságai nélkül megírt munka címe Miltont, pályázati mottója Byront idézi; Homérosztól, Vergiliustól Tassón át Vörösmartyig sokan kölcsönöztek neveket, fordulatokat; a mindenfelé vagdalkozó, ötletet ötletre halmozó hangvétel pedig Csokonai és a debreceni diákhagyomány hatását mutatja.

A Kisfaludy Társaságnak ugyanazon az 1846. február 4-i ülésén bontották fel a vígeposzok között viszonylagosan legjobbnak ítélt mű jeligés borítékát Az elveszett alkotmány írójának nevével, amelyen meghirdették a következő, népies „költői beszély”-re szóló pályázatot. A Toldi erre készült, a mondai hős neve az ajánlottak között szerepelt. Az olvasóközönség a pályaművén szorgalmasan dolgozó Arany nevét nem költőként ismerte meg – Az elveszett alkotmány csak 1849-ben látott nyomdafestéket a Kisfaludy Társaság évlapjaiban – , hanem, az Életképek c. divatlapban, romantikus novellák írójaként. (Az Egy egyszerű beszélyke történetében a Tengerihántás, a Herminában a Tetemrehívás c. balladák első csíráját vélte felismerni az irodalomtörténet.)

Ugrásszerű a fejlődés, ami a Toldit Arany korábbi műveitől elválasztotta; Petőfi nem túlzott, amikor a Toldit kéziratban olvasva, verses köszöntésében „tűzokádó gyanánt” kibukkanónak nevezte Aranyt. Téma és költő legszerencsésebb találkozása ez: a helyi hagyomány személyes élménye, a históriás ének biztonságot adó, de hiányaival fantáziát is mozgató nyersanyaga, a tettek megítélésének erkölcsi igényessége, a Miklósnak kölcsönzött egyéni problémák hitelessége forrt össze a korszak tehetségkultuszával, az önerejéből felemelkedő népi hős iránti igényével. Másodjára sikerült ez a János vitéz után, ám most nem a mesék, hanem a tegnapi, történelmi, de a mondákban még élő valóság költői felidézésével.

Noha a szalontai aljegyző életformája nem sokat változott, a Toldi sikere mégis beláthatatlan távlatokat nyitott Arany János számára. Nem elsősorban a felemelt pályadíj vagy a megnyíló, sőt versengve kéziratot kérő folyóiratok révén, hanem főként Petőfi barátsága okán. Erről a mindössze két és fél esztendeig tartott, de a világirodalom nagy barátságai közé emelkedett emberi-költői kapcsolatról nagyon sok méltatás született. Itt és most csak arra utalunk, hogy Szilágyi István igen fontos „háttér-tevékenysége” után Petőfi az irodalmi élet legfontosabb kérdéseinek közepébe emelte Aranyt, felfogásának, elképzeléseinek pontos megfogalmazására késztette, munkára serkentette, műhelyproblémák együttes végiggondolását kínálta. Tette mindezt olyan eredménnyel, hogy Arany alkotói, költői énjét fel tudta szabadítani a hétköznapi én konfliktusai alól. Jól mutatja ezt Arany műfaji gazdagsága: a szinte folyamatos lendülettel kezdett Toldi estéje mellett műhelyében készült verses népmese (Rózsa és Ibolya), allegória (A rab gólya), életkép (A szegény jobbágy), ballada (Lakodalom jő! = A varró leányok), románc (A méh bosszúja = A méh románca) – valamennyi a népiesség keretén belül. (Más kérdés, hogy a kritikusok, Erdélyi János, Toldy Ferenc, végre meglelvén a népies epika kiforrott mesterét, ezeket a kisebb műveket „hullongás” -nak, erőfecsérlésnek tekintették.)

Erre a barátságra Petőfinek is szüksége volt: az igazi tehetséget mindig elismerő költő olyan barátot talált, aki eszmetárs is egyben; ugyanakkor alkatának és talentuma irányának eltérő vonásai miatt nem játszható ki ellene, viszont a verses nagy- és kisepikában bizonyítja az irodalmi népiesség forradalmát – azokban a műfajokban, ahol Petőfi mozgott idegenebbül. Az 1846. esztendő laza és hamar felbomlott írói érdekvédelmi szövetsége, a Tízek Társasága után Arany fellépésével Petőfi meghirdethette – Tompa Mihállyal harmadikként – a népies triászt, mint írócsoportot, szövetséget a konzervatív kritika ellenében, amely éppen 1847 tavaszán lendült újabb támadásba Petőfi Összes költeményei kapcsán. Így, a két, sőt három, egymást kiegészítő ihlet értelmében értendő a „Versenyben égtek húrjaim” kitétel, mint fájó hiány (Letészem a lantot, 1850); ezt mutatja a Nagyszalontán együtt és egyszerre megírt gólyatéma vagy Széchy Mária és Wesselényi Ferenc története, amelyet mindhárman feldolgoztak ugyan, de itt maga a regetárgy bizonyult lélektani képtelenségeivel alkalmatlannak, és ezért egyikük sem küldte be művét a Kisfaludy Társaság pályázatára 1847-ben. (Arany utóbb a Rozgonyiné c. balladában számolt le végképp a férfias, a vitézkedő hősnő romantikus ábrázolási hagyományával.)

A forradalom – alulnézetben

Arany csak messziről adózott elismeréssel barátjának, a magyar forradalomban vitt, „polgári dicső küzdelmeiért”. Akár Petőfi, ő sem került be az első népképviseleti országgyűlés padsoraiba: a puritán, erkölcsi értelemben szabadelvű Arany korteskedés híján alulmaradt a vármegyei főjegyző ellenében.

Ennek ellenére – a maga köreiben - nem volt tétlen. Petőfi ajánlatára és rábeszélésére elvállalta A nép barátja c. néplap szerkesztőtársi feladatkörét. Neve 1848. június 4. és 1849. március 9. között olvasható a Pest vármegye és a kormány támogatta, felvilágosító újság élén. A tényleges szerkesztésbe azonban Szalontáról nem folyhatott bele, ahová a hírek is csak tetemes késéssel érkeztek meg. Ezért jobbára általánosabb tartalmú, buzdító verseket és cikkeket közölt itt, utoljára 1848. november 5-én. Ekkor leszögezte: „...a nemzet nem irtózik a szent harctól, melynek neve – forradalom.”

1848 novemberében maga is két hétig táborba szállt a szalontai nemzetőrökkel Arad védelmében. Az egy év múlva szomorú-hírhedt jelképpé váló aradi vár császárhű parancsnoka nem engedte be az erősségbe a honvédeket és a nemzetőröket, sőt miattuk lövetni kezdte a polgárvárost is. A lakosság felvette a harcot, segítséget kérve a közeli vármegyék és városok nemzetőrségétől. Így Arany előbb szagolt puskaport, mint a honvéd tiszt Petőfi. A nemzetőri ügyek persze általában nem jártak az ágyútűz kiállásával, mindenesetre tovább szaporították a jegyző napi munkáját.

Állami hivatalt – barátai ösztönzésére, népköltői tervei érdekében is – csak 1849 májusában vállalt, fogalmazó lett a belügyminisztériumban, előbb Debrecenben, majd Pesten. A trónfosztás (a szabadelvűek zömétől eltérően) nem okozott belső, morális konfliktust neki: protestáns volta, többször el nem ismert nemessége, a hajdúhagyomány, Petőfi republikanizmusa megakadályozták a „jó király” illúziójának kialakulását; ez megmaradt a Toldi lapjain. Az „írni fogok a népnek, istóriákat” programja azonban csak részben valósult meg. 1848 áprilisában írt és azon nyomban megzenésített Nemzetőrdala ponyván is megjelent; 1849 nyarán Debrecenben jött ki a Szabadság zengő hárfája két ponyvafüzete öt verssel, köztük a Rákócziné c. ballada szövegével. A nagy tervre, a Toldi és vele együtt az 1848-ban első változatában elkészült Toldi estéje olcsó, népszerű kiadására viszont nem került idő, pénz.

Szó, ami szó – ennél kevesebbért is vontak felelősségre embereket 1849-ben, Világos után. Ezért nem volt beteges a félelem, hogy az oroszok bevonulásakor Arany néhány napig bujdosásra adta fejét, utána pedig még hónapokig várta bármikori letartóztatását. Nagyszalontán azonban ehhez besúgó, feljelentő nem akadt.

„Nem az vagyok, ki voltam egykor”

A közvetlen fenyegetettség múltával Arany kétségbeejtő életmérleget készíthetett. Állását (és vele családja megélhetését), szolgálati lakását elvesztette; Kossuth-bankóit, amelyekbe ingóságai értékét fektette, maga dobta tűzre. Az irodalmi életnek az a nyilvánossága, melynek teljesebb birtokbavételét várta a fővárostól, összeomlott; szerkesztőségekkel közös otthonokba, magányos műhelyekbe, baráti asztaltársaságokba szorult vissza. A „mandátumos ember”-nek (Németh G. Béla nevezte így Arany Jánost) legújabb, életfogytig tartó irodalmi megbízatását, a nemzeti költőét, egyedül, a mindig kezdeményező barát nélkül kellett vállalnia.

Költői törekvései azonban nem feltétlenül estek egybe a történelmi-művelődéstörténeti helyzet szabta kívánalmakkal. Létösszegző, allegorikusan is értelmezhető lírája inkább. Arany azonban, akár az 1848 előtti pályaszakasz folyományaként, akár Petőfi végrendelet-értékű meghagyása szerint, elsősorban epikusnak tekintette magát. Rövidesen tapasztalnia kellett, hogy új, a helyzethez illőnek vélt tervei („a világ folyásával és önmagammal meghasonulva, torz alakok föstésében akartam kárpótlást keresni”), a bűn és bűnhődés körének nemzetszintű vizsgálata, a bukás okainak ironikusan keserű ábrázolása nem fértek bele a nemzeti költő mandátumába: a Furkó Tamás nemesi vitézségére (töredék 1850-ből), majd A nagyidai cigányok c. „hősköltemény”-re (1851/52) nem akadt közönség és értő kritika. Ugyanígy töredékben maradt a népi tehetség elkallódásának rejtett önarckép-vonásokat is mutató kezdeménye, A falu bolondja és a Bolond Istók I. éneke (1850). Ugyanezek a kritikusok változatlanul a „magyar Odüsszeiát”, a Toldi-trilógiát várták Aranytól: ezért kitörő lelkesedéssel fogadták mind a hun-magyar eposz mutatványának tekintett Keveházát (1853), mind a trilógia átdolgozott zárórészét, a Toldi estéjét (1854). És sürgették a Toldi-trilógia befejezését, amelynek írói feladata most már Petőfi baráti, szellemi végrendeletének is része lett. Mindazonáltal az 1848-ban megkezdett, 1850–1852-ben folytatott munka a VII. ének közben ismételten félbeszakadt. (Ekkori címe, a Daliás idők arra utalt, hogy Toldi szerelme csak epizódja lett volna Nagy Lajos király korának és nápolyi hadjáratának.)

A költőnek a nagy epikai tervek terén meg kellett szoknia a töredékesség, a befejezetlenség nyomasztó érzését (csak 1867-ben jutott el odáig, hogy kortünetként értékelve, ezeket is közölte összegyűjtött művei között) – a verses kisepika viszont (a Katalin c. költői beszéllyel kezdve, 1850-ben) változatos műfajokkal lehetőséget kínált arra, hogy a morális problémák, az allegorikus értelmezéssel kiegészítve, ne szoruljanak háttérbe, sőt megtalálják igazi terrénumukat, a balladákban. Aranyban azonban (a nagykőrösi líra- és balladakorszak ellenére) a hiányérzet volt az erősebb.

„Egyszerű élet az, de mégsem nyugodt, csendes, mint némely gondolná: folytonos küzdés, melyben én voltam gyöngébb fél [...], s így lettem, mint munkáim nagyobb része – töredék.”

– írta önéletrajzában, 1855-ben.

„Iskolai kötelességemet elég pontosan, de nem egész lélekből teljesítem...”

„Arany János, magyar, helvét hitvallású [református], 34 éves, nős, ép, egészséges; végezte a filozófiai, jogi és természettudományokat. Magyar és német nyelven beszél, ért latin, görög, francia és angol nyelven. Tanít: magyar irodalmat. Hivatalát nyerte 1851. október 15-én a nagykőrösi közönség [egyházközség] megbízásából.”

Így jegyezték be a költőt a geszti Tisza-kastélyban töltött nevelősködés (1851. máj.–okt.) után tanárként Nagykőrösön, a református egyház statisztikai táblázatába.

Nagykőrös (ez idő tájt kb. 18000 lakossal) egyike volt az Alföld zárt világú, puritán mezővárosainak, amelynek tehetős parasztpolgársága anyagi áldozatokkal is óvta, védte, fejlesztette iskoláját. 1851-ben indult gimnáziumát 1853-ra sikerült is főgimnáziumi szintre emelnie. A tanári karban menedéket talált a ’48-as generáció, oktatott itt volt honvédhadnagy, tábori pap, lőporgyári felügyelő. Még a Szepességből jött némettanár is honvédként harcolt Branyiszkónál... Színvonaluk és világlátásuk később sem változott, így az egész évtizedre érvényes az 1854-ben odalátogatott Jókai Mór elragadtatása: „Az volt ám a tanári kar! A fiastyúkban sincs annyi csillag, mint akkor Nagykőrösön volt...”

A politikai igazolóeljárást túlélt Arany tanár úr heti 17 órát tanított és kéthetente kijavított 120–140 házidolgozatot, saját számítása szerint 25–30 órányi munkával. Gazdag dokumentáció igazolja, hogy tanári feladatait éppoly lelkiismeretesen, korszerű módszerekkel végezte, mint ahogyan korábban városi hivatalát ellátta. Szabályok magoltatása helyett a nyelv és a korstílusok fejlődését szemléltető szövegeket olvastatott, szavaltatott, értelmezett. Toldy Ferenc tankönyvül használt irodalomtörténeteit kortárs fejezetekkel egészítette ki, a középpontban Petőfi költészetével. Az irodalomelmélet oktatásához Széptani jegyzeteket készített, szöveggyűjtemény kiadására is készült. Diáklapokkal pótolta a betiltott önképzőkörök tevékenységét; a gimnázium értesítője számára írta meg nagy tanulmányát A magyar nemzeti versidomról. A romantikus művész külsőségeit egyáltalán nem mutató Arany teljes személyiségével, szerénységével, következetességével nevelt. Tanítványai munkáiban a túlzott, külsőséges hazafiaskodást éppúgy kifogásolta, mint a szomszéd népek gyalázását. Órát egyetlenegy alkalommal mulasztott, amikor zsidó származású diákját társai megverték. „Olyan osztályt, mely valakit a vallása miatt bánt, én nem tanítok” – mondta ekkor Arany.

Nagykőrös biztosította a család megélhetését, de nem adta meg azt a „független nyugalmat”, amelyet (az Epilógus tanúsága szerint) a költő egész életében keresett. A tanári karba Arany jól beilleszkedett; kollégáival jó, baráti kapcsolatokat épített; olykor részt vett szokott szerdai férfimulatságaikon, kirándulásaikban, vaskosabb tréfáikban. (Lásd erre A malac búcsúzása c. tréfás alkalmi versét!) Mindazonáltal ebben az évtizedben elmélyültek, sőt szervültek személyiségproblémái. Fenyegette a gyökértelenség: Szalontához a „már nem”, Nagykőröshöz a „még nem” érzelme kötötte, de a Bach-korszak Pestje sem vonzotta. Garay János és Vörösmarty Mihály hátramaradt családjának szegénységét látva, egyre inkább félt a megélhetés gondjaitól. Nem túlzott viszont, amikor egészsége miatt aggódott. Fiatalkori tüdőbaja 1853 táján ismét jelentkezett; 1846 óta az epekőbetegség egy ritka fajtájában is szenvedett, amely ekkorra már egy pohár bortól, egy csésze teától vagy egy ébren töltött éjszakától is rohamszerűen súlyosbodott. Fülzúgás, fejfájás, fokozódó rövidlátás csökkentette tovább alkotókedvét, fokozta kedélyborulatait tartósabb depresszióvá.

Önértékelési zavara állandósult. Távoli rokona, Juhász Antal makói lelkész nem Pesten és Pozsonyban, hanem – a jeles tanári kar okán – Nagykőrösön akarta taníttatni fiát; az irodalmi életben a Toldi estéje (1854), de kivált a Kisebb költemények (1856) megjelenése óta Eötvös József, Kemény Zsigmond, Gyulai Pál, Erdélyi János igazolta vissza, hogy a legnagyobb élő magyar költőnek tekintik. Ennek ellenére, mint láttuk, nem az önmagát is sikeresnek, elégedettnek érző ember arcképét helyezték el 1856-ban szülővárosában, hanem valós, képzelt és túlzott motívumokból egy olyan „túlérző fájvirág” (Balzsamcsepp, 1857) megtiszteltetésére került sor, aki félt az ünnepléstől, és kétségeit fejezte ki, amikor 1858. december 15-én működését újrakezdő Magyar Tudományos Akadémia előbb levelező, majd ugyanaznap rendes tagjává választotta – példa nélkül álló módon a testület történetében. Belső konfliktusát akkor is a „mandátum” tudata oldotta fel: elfogadta megválasztását, nehogy ódzkodását az Akadémia ellen használhassák fel.

Hasonló erkölcsi dilemma elé került már korábban, és várt rá hasonló a jövőben is. 1857-ben, amint az köztudomású, Arany elhárította magától a császári pár magyarországi látogatására írandó üdvözlő vers kétes megtiszteltetését; mintegy helyette megírta A walesi bárdokat, amelyet „ó-angol ballada”-ként az újabb, átmeneti önkényuralom idején, 1863-ban publikált. Írt viszont egy Köszöntő (Toast) c. bordalt az Erzsébet c. operába, amellyel (Erkel Ferenc és a két Doppler fivér zenéjével) a Nemzeti Színház a császárnét köszöntötte. Keresztury Dezső egyetlen kéziratlap bravúros elemzésével tette mindnyájunk számára megközelíthetővé ezt a lelkiismereti vihart. Alcímül ez olvasható: „(Egy operaszöveghez; mely II. Endre korában játszik.)”; a vers végen pedig: ,,Gróf Ráday színigazgató kívánatára.” Ismét a „mandátum” helyes értelmezésének kérdése: az Akadémia újraengedélyezéséig a Nemzeti Színház volt az egyetlen, a reformkor óta folyamatosan működő közintézmény, élén azzal az arisztokratával, gr. Ráday Gedeonnal, aki már 1845 és 1849 között is főigazgatója volt, és aki részt vett a szabadságharcban. Kérése elől Arany aligha térhetett ki. A tusakodás további jele a margójegyzet: „Gyűjteménybe nem való.” (Azt is sikerült elérnie, hogy a bordal sem a partitúrába, sem az opera kinyomtatott szövegkönyvébe nem került bele.) Amikor pedig 1867-ben mégis fölvette gyűjteményes kiadásába, melléhelyezte az opera női főszereplőjéhez, Hollósy Kornéliához írt két politikai allegóriáját, a kötetet magát pedig A walesi bárdokkal zárta le. A kiegyezéskor a Szent István-rend keresztjével tüntették ki. A rendjelet elfogadni nem akaró költőt Eötvös kultuszminiszter és Wenckheim belügyminiszter személyesen győzte meg, hogy a magyar irodalom megtiszteltetéséről van szó, amelynek elhárítása magát a kiegyezést kérdőjelezné meg, személyeket kompromittálna, és a nemzeti literatúra jövőbeli lehetőségeit is károsan befolyásolhatná. A morális gondjával ismét magára maradt Arany („mintegy kivesz saját énemből, s életemet önmagával meghasonulásba ejti”) engedett, hiszen Deák Ferenc baráti köréhez tartozott, és a kiegyezés ellen napi politikai kifogása nem volt – de kikötötte, hogy nem megy köszönetmondó kihallgatásra, a rendjelet hordani nem fogja. (Megjegyezzük, hogy a legmagasabb kitüntetésről volt szó, amellyel – ha kéri – báróság járt volna...) Tizenegy önironikus epigramma („mondacs”) őrzi az eset emlékét.

Ha nem is az országos nagypolitika ilyen szintjén, de megszaporodtak a „mandátumos ember” konfliktusai, amikor Aranyt 1860. augusztus 1-jén az újraszerveződő Kisfaludy Társaság igazgatójává választotta.

„Lettem éneklőből énektanár”

Akár 1849-ben, Arany a hivatalvállalást és a családjával Pestre költözést össze akarta kötni egy lap szerkesztésével. Elképzelése szerint a zömmel adminisztratív-szervezői igazgatói munka mellett egy minőségelvű, az elmúlt évtized mennyiségi növekedését minőségi fejlődésre átváltó szépirodalmi-kritikai folyóirattal szolgálta volna legjobban a nemzeti irodalom ügyét, bekapcsolva azt a világirodalom áramába. Barátai (volt, aki előre, és volt, aki már a tapasztalatok alapján) jól látták, hogy Arany, aki sohasem élt még a fővárosban, nem vett részt folyamatosan és személyesen az írói érdekcsoportok életében, korábban és önállóan lapot sem szerkesztett, szinte megvalósíthatatlan feladatot vállalt magára, hiszen – amint Tompa Mihály írta – „a temérdek kalmár között annak, ki apostolságra adta magát, múlhatatlanul el kell vesznie”.

S valóban, az előzetes tervek szinte fonákjukra fordultak a napi gyakorlatban. A Kisfaludy Társaság felolvasói üléseinek szervezése, kiadványainak gondozása, a sok aprómunka kedvező eredményekkel járt: Arany 1865-ig tartó tevékenységének eredményeképpen megindult és a drámaköltő születésének 300. évfordulójára igencsak előrehaladt a teljes magyar Shakespeare-fordítás ügye, megkezdődött egy magyar Moliére-kiadás, a kényszerű szünet után folytatódott a magyar népköltészet kiadása, és egész sor fontos, ízlésformáló, egyedi fordítás is készült: Homérosztól Camõesen, Thackeray-n és Victor Hugón át Puskinig. A Társaság tagjai illetménypéldányként kapták kézhez Az ember tragédiája első kiadását (1862 januárjában).

Ugyanakkor a Szépirodalmi Figyelő (1860–1862), majd a „publikumcsődítőbb” alakban helyére lépő Koszorú (1863–1865) bebizonyította, hogy más a verseket beküldő, koszorús költő, és más a szerkesztő, illetve (az utóbbi folyóiratnál) a szerkesztőtulajdonos helyzete. Ebben az új minőségben Aranynak szembe kellett néznie az előfizetők csekély számával, a megbízható munkatársak hiányával. A Pesti Napló köréhez, Kemény Zsigmondékhoz csatlakozott Arany az irodalmi „súlyegyen” megteremtésére törekedett, egyszerre hárítva el a petőfieskedők verszuhatagát és azok véleményét, akik kétségbe vonták a népiesség lezajlott lírai forradalmát és a művészet nemzeti jellegét. Szerkesztőként is fáradhatatlanul törekedett más nemzeti irodalmak, műfajok, alkotók megismertetésére. Ennek jegyében fordított maga is pl. Gogolt (A köpönyeget), de könyvismertetésekbe akár versrészletet is elrejtett. Írt könyvbírálatot, elvi tanulmányt, szerkesztői üzenetet – írásainak pontos számát máig sem ismerjük –, miközben minden beküldött kéziratot háromszor vett kézbe, egyszemélyben látta el az olvasószerkesztő, a lektor és a nyomdai korrektor munkáját. Módszere itt is jó értelemben tanáros: szabályok alkalmazása helyett a szövegekből fejtette ki a kéziratok mesterségbeli hibáit.

A szerkesztői munka megnövelte Arany látókörét, új kapcsolatokat épített ki körülötte. Az a felismerés például, hogy Európában a regény lett a reprezentatív műfaj, visszahatott epikájára, elsősorban az 1863-ban befejezett Buda halálára. Az 1850-es években még Csaba története állt volna a középpontban: egyszerre tett volna eleget a hun királyfi visszatérése a politikai allegória iránti igényeknek, a naiv eposzra irányuló költői törekvésnek és (a nibelungi versformával, a perzsa és hindu eposzok mintáival) kapcsolódott volna a világirodalom vonulatához is. Az alexandrinusokban megírt Buda halálában már a (verses) regények lélektani módszereivel, motivációjával dolgozott. Hasonló a helyzet a most már Toldi szerelmének nevezett régi adóssággal (mutatványai jelentek meg Arany két lapjában), sőt újra munkába vette a Bolond Istók töredéket is.

A Koszorú előfizetőinek száma két év alatt 1545-ről 720-ra csökkent, a folyóirat bukófélben volt. Így Arany 1865-ben elfogadhatta az Akadémia jelölését a Szalay László halálával megüresedett titkári helyre. A tudóstársaság ekkor költözött mai palotájába a Duna-parton; az építkezés nem, a szervezeti  korszerűsítés azonban már sokban a titkár (1870-től főtitkár) feladata lett. Munkaköre a kiadványok gondozásától a költségvetés végrehajtásán és a levelezésen át a székházat látogatók kalauzolásáig terjedt. A két évre tervezett hivatalvállalásból 12 esztendő lett, és ebben jelentős szerep jutott a költőt sorozatban érő magánéleti csapásoknak: 1865 decemberében meghalt fiatalasszony és anya-leánya, Juliska. A szépírói tollat is megbénító fájdalom, vejének újranősülése, majd a gondjaira bízott unoka értelmetlen illúzióvá tette a Szalontára visszavonulás tervét; most már gondjai, feladatai inkább Pesthez kötötték. 1868-ban elbúcsúzott a több évtizedes baráttól, Tompa Mihálytól. 1870-ben változott egészségi állapota is: megszabadult 24 évi fájdalom után epeköveitől, ám egy 12 éven át gyötrő sipoly árán, ami végképp emberkerülővé tette, és megakadályozta abban is, hogy 1875-ben komolyan mérlegelje a budapesti egyetem meghívását, Toldy Ferenc megüresedett irodalomtörténeti tanszékére. Élete egyre szűkebb körben mozgott: főtitkári lakása az Akadémia épületében volt; ha szabadba vágyott, 1861 óta a Városligetet kereste föl. 1869 és 1876 között a nyarakat Karlsbadban (ma: Karlovy Vary, Csehország) töltötte.

1865 után ideje, ereje sem volt eredeti művek alkotására. Kárpótlást a fordítás adott: ekkor fejezte be Shakespeare Hamletjének és János királyának átültetését; s visszatért az örökértékűnek, időtállónak bizonyult görög és latin klasszikusok olvasásához. Ennek köszönheti fordításirodalmunk az 1870 és 1873 között készült teljes magyar Arisztophanészt. Igaza lehet Németh Lászlónak, hogy a „költői féktelenség” vonzhatta a beteg, fáradt, korán öregedett költőt e szabadszájú, kíméletlenül őszinte, sziporkázóan ötletgazdag klasszikushoz – mindaz, ami felidézhette a debreceni diáktréfák, a nagykőrösi férfitársaság világát; vidám hajdútermészetét, amire nem települt még rá betegség, megélhetési kényszer, morális meghasonlás. Mondhatjuk úgy is: Arisztophanészt Az elveszett alkotmány és A nagyidai cigányok költője fordította. Ugyanezt látszik bizonyítani, hogy 1877-ben elkészült a Bolond Istók II. éneke is, s itt kiírta magából ifjúkora több olyan korábban szégyellt, elhallgatott epizódját, amilyen például az 1836-os színészkaland volt.

„Egy fájó gép, mely pipál”

„Jegyzőség, professzorság, szerkesztés, titkárság – mind egy egész embert kíván; napról napra elfoglal, nyűgöz, bosszant, lelket öl. Mi marad aztán poétáskodni?”

– tekintette át pályáját még Tompának, 1866-ban. Hogy mindez nem fikció vagy depresszió csupán, bizonyítja az életút másik nézete, a művek keletkezéstörténete. A megélhetés átmeneti biztonsága minden esetben felszabadította az alkotásra, művek sorával fizetett érte. Így történt ez 1877-ben is, amikor – sokadszori kísérletre – visszavonulhatott a főtitkári tisztségből, véget ért a „mandátumok” sora. Az Őszikék és a kései balladák korszakába még beékelődhetett a Toldi szerelme (1879), a trilógia befejezése, egyik fájónak érzett adóssága: „Csak ez egy munkával igazán tartozom.” A versesregény felé elmozduló elbeszélő költemény szintén sokat változott a Daliás idők első kísérlete óta: az antik hősköltemények kelléktára helyett a modernebb eposzírók, Tasso, Ariosto hatása érvényesült; lélektani ábrázolás vette át a végzet helyét, és a mű érzelmi középpontjába Piroska gyengéd szeretettel rajzolt alakja került. Az író nem tagadja állandó jelenlétét; beépíti emlékeit, élményeit, reflexióit is.

1881-ben, holott már évek óta olvasni sem látott, megpróbálkozott még a többi töredék, főként a Csaba királyfi kidolgozásával. Két ének készült el belőle. Humora, amely öniróniáján alapult, azonban sohasem hagyta el; áthatja kései verseit is, amelyeket már a kapcsos könyv lezárása után vetett ilyen-olyan, előtalált papirosokra. Az utolsó esemény, amelyre készült, Petőfi Sándor szobrának avatása volt a pesti Duna-parton. Betegsége miatt nem lehetett ott; néhány nap múlva, 1882. október 22-én meghalt. Öregkori vallomásai, képei aggastyánt sejtetnek, holott csak 65 és fél éves volt. Családjára 105 000 forint vagyont hagyott, nem kellett nélkülözniük. Ránk többet hagyományozott: életművét.

Kerényi Ferenc: Életrajzi vázlat és személyiségkép. In: Arany János: Balladák/ „Őszikék”. Budapest, Ikon Kiadó, 1993 (Matúra Klasszikusok), 3–11.

Válogatott bibliográfia

Szakirodalom

1. Gyulai Pál, Emlékbeszéd Arany János fölött (1883) = Gyulai Pál Válogatott művei, kiad. Hermann István, Nagy Miklós, Bp., Szépirodalmi, 1956 (Magyar Klasszikusok).
2. Ercsey Sándor, Arany János életéből (1883)
3. Riedl Frigyes, Arany János (1887), Bp., Hornyánszky, 1887.
4. Péterfy Jenő, Arany János Őszikéi (1888) = Péterfy Jenő Összegyűjtött munkái, I, 1901; Péterfy Jenő Válogatott művei, Bp., 1983, 632–638.
5. Babits Mihály, Petőfi és Arany (1910) = Babits Mihály, Esszék, tanulmányok, I, kiad. Belia György, Bp., Szépirodalmi, 1978, 160–180; Nyugat, 3(1910), 22, 1577–1590.
6. Voinovich Géza, Arany János életrajza, I–III, 1929, 1931, 1938.
7. Horváth János, A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése = Horváth János Irodalomtörténeti munkái, IV, kiad. Korompay H. János, Korompay Klára, Bp., Osiris, 2008.
8. Horváth János, Nemzeti klasszicizmusunk irodalomszemlélete = Horváth János Irodalomtörténeti munkái, IV, kiad. Korompay H. János, Korompay Klára, Bp., Osiris, 2008.
9. Barta János, A pálya végén, Bp., Szépirodalmi, 1987.
10. Keresztury Dezső, Mindvégig: Arany János 1817–1882, Bp., Szépirodalmi, 1990.
11. Németh G. Béla, Arany János (Mű és személyiség), Bp., Gondolat, 1970 (Nagy Magyar Írók).
12. Az el nem ért bizonyosság: Elemzések Arany lírájának első szakaszából, kiad. Németh G. Béla, Bp., Akadémiai, 1972.
13. Imre László, Arany János balladái, Bp., Tankönyvkiadó, 1988 (Műelemzések Kiskönyvtára).
14. Szörényi László, Epika és líra Arany életművében = Szörényi László „Multaddal valamit kezdeni”: Tanulmányok, Bp., Magvető,1989.
15. Dávidházi Péter, Hunyt mesterünk: Arany János kritikusi öröksége, Bp., Argumentum, 1992; 19942.
16. A két Arany: Összehasonlító tanulmányok, kiad. Korompay H. János, Bp., Universitas, 2002.
17. Milbacher Róbert, Arany János és az emlékezet balzsama: Az Arany-hagyomány a magyar kulturális emlékezetben, Bp., Ráció, 2009 (Ligatura).
18. Tarjányi Eszter, Arany János és a parodisztikus hagyomány, Bp., Universitas, 2013.
19. „Eszedbe jussak”: Tanulmányok Arany János Hamlet-fordításáról, kiad. Paraizs Júlia, Bp., reciti, 2015 (Hagyományfrissítés, 3).

Források és szövegkiadások

1. Koszorú (kiad. Arany János), 1863–1865
2. Szépirodalmi Figyelő (kiad. Arany János), 1860–1862
3. Arany János, Balladák, Őszikék, kiad. Kerényi Ferenc, Bp., Ikon, 1993, 19962 (Matúra Klasszikusok).
4. Arany János Összes költeményei, kiad. Szilágyi Márton, Bp., Osiris, 2006 (Osiris Klasszikusok),I–II.
5. Arany János, Kisebb költemények, kiad. Voinovich Géza, Bp., Akadémiai, 1951 (Arany János Összes Művei, 1).
6. Arany János, Az elveszett alkotmány, Toldi, Toldi estéje, kiad. Voinovich Géza, Bp., Akadémiai, 1951 (Arany János Összes Művei, 2).
7. Arany János, Elbeszélő költemények, kiad. Voinovich Géza, Bp., Akadémiai, 1952 (Arany János Összes Művei, 3).
8. Arany János, Zsengék, töredékek, rögtönzések, kiad. Voinovich Géza, Bp., Akadémiai, 1952 (Arany János Összes Művei, 6.
9. Arany János, Keveháza, Buda halála, A hun trilógia töredékei, kiad. Voinovich Géza, Bp., Akadémiai, 1953 (Arany János Összes Művei, 4).
10. Arany János, Toldi szerelme, A Daliás idők első és második dolgozata, kiad. Voinovich Géza, Bp., Akadémiai, 1953 (Arany János Összes Művei, 5).
11. Arany János, Drámafordítások 1, Shakespeare: A Szent-Iván éji álom, Hamlet, dán királyfi, János király, kiad. Ruttkay Kálmán, Bp., Akadémiai, 1961 (Arany János Összes Művei, 7).
12. Arany János, Drámafordítások 2, Arisztophanész: A lovagok, A felhők, A darázsok, A béke, Az acharnaebeliek, kiad. Kövendi Dénes, Bp., Akadémiai, 1961 (Arany János Összes Művei, 8).
13. Arany János, Drámafordítások 3, Arisztophanész: A madarak, A békák, Lysistraté, A nők ünnepe, A nőuralom, Plutos, kiad. Kövendi Dénes, Bp., Akadémiai, 1961 (Arany János Összes Művei, 9).
14. Arany János, Prózai művek 1, Eredeti szépprózai művek, szépprózai fordítások, kisebb cikkek, tanulmányok, iskolai jegyzetek [1841–1860], kiad. Keresztury Mária, Bp., Akadémiai, 1962 (Arany János Összes Művei, 10).
15. Arany János, Prózai művek 3, Glosszák, szerkesztői üzenetek, szerkesztői megjegyzések, előfizetési felhívások, kiad. Németh G. Béla, Bp., Akadémiai, 1963 (Arany János Összes Művei, 12).
16. Arany János, Hivatali iratok 2, Akadémiai évek 1859–1877, kiad. Gergely Pál, Bp., Akadémiai, 1964 (Arany János Összes Művei, 14).
17. Arany János, Hivatali iratok 1, Nagyszalonta, Nagykőrös, Budapest 1831–1865, kiad. Dánielisz Endre, Törös László, Gergely Pál, Bp., Akadémiai, 1966 (Arany János Összes Művei, 13).
18. Arany János, Prózai művek 2, 1860–1882, kiad. Németh G. Béla, Bp., Akadémiai, 1968 (Arany János Összes Művei, 11).
19. Arany János, Levelezés 1, Levelezése 1828–1851, kiad. Sáfrán Györgyi, a Tompa Mihállyal folytatott levelezést kiad. Bisztray Gyula, a Kertbeny Károllyal és Szilágyi Istvánnal folytatott levelezést kiad. Sándor István, Bp., Akadémiai, 1975 (Arany János Összes Művei, 15).
20. Arany János, Levelezés 2, Levelezése 1852–1856, kiad. Sáfrán Györgyi, a Tompa Mihállyal folytatott levelezést kiad. Bisztray Gyula, a Kertbeny Károllyal és Szilágyi Istvánnal folytatott levelezést kiad. Sándor István, Bp., Akadémiai, 1982 (Arany János Összes Művei, 16).
21. Arany János, Levelezés 3, Levelezése 1857–1861, kiad. Korompay H. János, a német nyelvű leveleket kiad. Bódyné Márkus Rozália, a latin nyelvű szövegeket jegyz. Jankovits László, név- és címmutató Tóth Magdolna, Bp., Universitas Kiadó, 2004 (Arany János Összes Művei, 17).
22. Arany János, Levelezés 4, Levelezése 1862–1865, kiad. Új Imre Attila, a latin szövegrészeket ford., jegyz. Bartók István, a német szövegrészeket ford., jegyz. Bódyné Márkus Rozália, az angol szövegrészeket ford., jegyz. Glant Tibor, a francia szövegrészeket ford., jegyz. Korompay H. János, az olasz szövegrészeket ford., jegyz. Szörényi László, Bp., Universitas Kiadó–MTA BTK Irodalomtudományi Intézet, 2014 (Arany János Összes Művei, 18).
23. Arany János, Levelezés 5, Levelezése 1866–1882, kiad. Korompay H. János, a német szövegrészeket ford., jegyz. Bódyné Márkus Rozália, az angol szövegrészeket ford., jegyz. Hites Sándor, a francia szövegrészeket ford., jegyz. Korompay H. János, a latin szövegrészeket ford., jegyz. Lengyel Réka, Bp., Universitas Kiadó–MTA BTK Irodalomtudományi Intézet, 2015 (Arany János Összes Művei, 19).
24. Arany János, Lapszéli jegyzetek, Folyóiratok, I., kiad. Hász-Fehér Katalin, Bp., Universitas, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet, 2016 (Arany János Munkái, 1)